… a blog ismét tovaszáll… Meggyűlt a bajom a tárhellyel ismét, nem nagyon szereti engedni, hogy frissítsem a wp-t meg ilyenek.. Így magam hosztolom ezentúl:
Nem tudok igazából mit írni.. Furcsa napom van, egyszerre vagyok szomorú, és pörgős.. Úgy érzem, valami hiányzik, és nem tudom megmondani mi..
Megnéztem a Glee legújabb epizódját, és a végén az utolsó szám, nem hagy nyugodni.. Úgy érzem meg kell osszam veletek, íme:
Paramore - The Only Exception
[...]
And that was the day that I promised
I’d never sing of love
If it does not exist
But darling,
You, are, the only exception
[...]
Figyelem, enyhe érzelgősség jelenhet meg a következő sorokban, de úgy érzem, írnom kell valamit.
Ez egy ugyanolyan nap, mint a többi, valamiben azonban mégis más. Egy egyszerű szerda, de valahol, tudat alatt egy különleges nap. Egy évforduló. Szentimentalizmusom tetőfoka. Ő utálná ezt.. Nem egy “Jaj, ma egy éve, hogy beszélni kezdtünk” típus, sőt.. Talán már meg is bánta, hogy akkor este, pont egy éve rámírt.. xD
Hiszek a véletlenekben. Hiszem, hogy okkal csöppent az életembe, és vált annak szerves részévé ez alatt az egy év alatt, annak ellenére, hogy -mostmár- több, mint 4 éve “ismerjük” egymást. Sosem gondoltam volna anno, hogy valaha is őt tartom majd a legjobb barátomnak.
Legjobb barát.. Bármennyire is elcsépeltnek, vagy gyerekesnek hangozhat is ez a szó, mégis ez áll a legközelebb ahhoz, hogy kifejezze, amit érzek. Igazából ez annyira több dologból áll, de.. megpróbálom leírni.. Csak a jeles nap alkalmából 
(máskor úgyse hallja, talán most sem 
)
Tisztelem mindazért, amit elért,
Becsülöm a kitartásáért, és a tenni akarásáért,
Felnézek rá a tudása miatt,
Utálom, ha igaza van,
Ellenzem némely véleményét,
de szeretem kedvelem (xP), mert olyan amilyen,
és mert engedi látnom, ki is ő valójában .
Talán, le se kéne írnom mindezt… De ez a blog rólam szól, nemde? Az életemről, amibe ő is beletartozik.
Szeretnék kicsit mindenható lenni, hogy visszaadhassak egy picit mindabból, amit kaptam. Hogy ne érezzem magam hálátlannak, hogy ne okozzak csalódást, hogy ne mondjak rosszat… Egy kicsit jó akarok lenni, akire megéri “pazarolni” az időt.
Tudom, szörnyen érzelgős vagyok, de magam sem tudom, miért.. Talán.. semmi.
Vannak az ember életben olyan személyek, akikre -úgy érzi- bármikor számíthat, és ugyanakkor ő is megtenne bármit a másikért. Talán csak egy érzelmileg túlfűtött hülye vagyok, aki boldog, amiért talált egy igaz barátot, és ennek minden apró részletét (mint pl az első beszélgetés ) megjegyzi… Nem is talán. Biztos De ennyi talán belefér… évente egyszer
Ma kaptam egy naaaagyooon szép verset De mivel betegre röhögtem magam rajta, beírom (háttértörténet: napiszaros linkeket küldözgettem xD)
Köszönjük emese lááájk ^^
Kedvem támadt kicsit blogolni.. Na nem mintha bármi történt volna velem mostanában…
Még mindig nincs témám a Vizgamunkára. De felkértem Tibit, hogy legyen a konzulensem, és igent mondott Igyekszem nem hülyének tűnni, hogy vissza ne mondja Így sem tudok elég hálás lenni a rengeteg segítségéért.. Már csak egy téma kell, egy alapötlet, amiből elindulhatok.. Mai napig hajlok a Lento Violento felé, és már rég csinálnám, ha a tanárok nem jönnének folyton az eladhatósággal :/ De ki akarja eladni? Csak át akarok jutni ezen a hülye vizsgán… A végén megfogadom Tibi tanácsát, és óvszeradatbázist csinálok xD A Durexet talán érdekené
De most komolyan… Mi a fenét csináljak? :S Vajon a tavalyiakat is így elbizonytalanították? Aki a reggae -ről írt? Ugyanmár :/ Egyre úgy érzem, ketyeg egy óra fölöttem.. “Un orolgio suona.. fa TIC TAC”
A Nap Száma pedig:
Linkin Park – When They Come For Me
[...]
Oh when they come for me,
Come for me,
I’ll be gone.
Oh when they come for me,
Come for me,
I’ll be gone.
[...]
Na igen.. Valahogy a dolgok mindig megtalálják az utat, hogy a rossz irányba forduljanak. Épp amikor kezd egy kicsit minden tiszta lenni, jön valami ami felkavarja a port: egy apró vélménykülönbözet, egy betegség, vagy hasonló..
Szar ügy az emberi lélek.. Ha megbántják tüskésedik, és ott szúr, ahol a másik legérzékenyebb pontját sejti.. De miért fáj jobban szúrni, mint ha minket szúrnának? 
Fél 2 van, ma suli, de nem tudok aludni… Legszívesebben elmennék innen jó messzire, hogy kiszellőzzön a fejem, és tisztázzak magamban mindent.. De nem nekem kell ez a rituálé, úgy érzem.. Meglehetősen tisztában vagyok a dolgok állásával annak ellenére, hogy haragből az ember sokszor mond olyat, amit nem kéne.. De ezzel ki nincs így?
Azt hiszem keresnem kell az alkalmat, hogy gyakoroljam az emberi kapcsolatok kiépítését és fenntartását.. Talán egy macskán.. És vissza kell vennem a süniből egy kicsit.. Hidegnek, kiegyensúlyozottnak, higgadtnak kell maradnom a leglehetetlenebb helyzetben is.. De túl nehéz..
Talán reggel új nap virrad.. Mindannyiunknak..
Na igen.. Életem talán legszebb élménye. Egy álmom vált valóra június 4.-én. De kezdjük az elejétől.
A péntek reggele igen korán kezdődött, mert Pestre a vonatom 6 előtt indult. A vonatút jó volt, felétől társaságom is lett, Bluestarnak ezúton is köszönöm, hogy életben tartott
Már rájöhettetek, hogy a történetem egy utazásról fog szólni, nem is akármilyenről Én, és a Barátaim Szlovéniába indultunk, amiben a társunk egy sárga, felmatricázott kisbusz volt. A konkrét kitűzött cél pedig egy határmenti város, Sentilj volt, ahova mindünk nagy kedvence Gigi D’ Agostino volt hivatalos. Igen, ezzel már le is lőttem a poént. Bulizni mentünk
A hangulat már induláskor megvolt, a MON matricák, és az útközben hallgatott Ieri e Oggi (erről később) megtette a hatását, és amint Pestről kiverekedtük magunkat, már hangolódtunk is az estére.
A majd’ 5 órás autóút után Mariborban álltunk meg pizzázni, ahol a kis társaság egy nagy társasággá bővült ki, ugyanis ugyanis csatlakozott még hozzánk pár magyar rajongó.
Esélyünk volt megismerkedni egymással, és a szlovén pizzákkal Nagyon jó volt minden. Minek is részletezzem, a kép magáért beszél.. A hangulat fergeteges volt, a fényképezőgépek kattogtak, és poénok csattantak – velük együtt a nevetés is.
Bennem egyre jobban elhatalmasodott az izgalom, hiszen sokakkal ellentétben én még sosem voltam liveon… Ahogy közeledett az időpont, a hangulatom a véremmel együtt száguldozni kezdett fel s alá, és felváltva tudtam volna sírni és nevetni..
Egy kisebb bolyongás után megérkeztünk Sentljbe, a Yucatan discohoz, ahol fellépett Gigi. Alig léptünk be a discoba, pár percre rá már fel is csendültek a kezdő akkordok, és megláttam Őt…
A mai napig, ha meghallom ezt a dallamot, visszahallgatva akár a live felvételét, hevesebben dobog a szívem, és eszembe jut, mit éreztem akkor… Fejbevágott a tény, hogy bármilyen hihetetlen, de ez valós, ez tényleg megtörténik, és onnantól könnyeztem és tomboltam egyszerre…
Nagyon sokan voltak a discoban, mozdulni nem lehetett, de mégis felemelő érzés volt része lenni annak a tömegnek, amit máskor a videókon úgy irigyeltem… több száz magasba lendülő kéz, köztük az enyém… A sok hang, ami mind Gigiért kiáltozott, és persze Ő, alig egy méterre tőlem… Az első sorban állhattam (felejthetetlen számomra az élmény), és amikor meghallottam a klasszikusokat (L’amour Toujours, Un Giorno Credi) teljesen mámorba zuhanva, és könnyezve énekeltem végig… Amikor pedig befejezte a szettet, az elsők között szaladtunk hátra, hogy elcsípjük Gigit, mielőtt elhagyja a discot..
Mit ne mondjak, sikerült. Pár szó váltása után (én meg sem szólaltam, sajnos nem tudok olaszul, bár állítom abban a pillanatban magyarul sem tudtam volna ) Gigi mindenki mellé odaállt egy fénykép erejéig, sőt, beállt közénk, így lett egy igazi családias kép: Gigi és a Hungarian Family..
Iszonyú jó fej volt, és el se hiszem, de végül én is sorra kerülhettem… Ahogy kattant a fényképezőgép, elrebegtem egy Grazie-t (“köszönöm”), majd hirtelen totál kibukva rohantam Nórihoz, hogy a vállán sírjam ki magam.. Nem tudom, végülis mennyire nézhettek hülyének, vagy hogy Gigi mit gondolt rólam, de annyira boldog voltam, hogy nem bírtam megálljt parancsolni az örömkönnyeimnek. Miután kissé lenyugodtam (persze előtte összekönnyeztem mindenkit ) visszamentem Gigihez aláírást kérni, és kissé nehézkesen, betűzve a nevemet, és remegő kézzel, de sikerült végül az autogram is.. És ennél boldogabb sohasem voltam. Miután Gigi elment, még egy darabig ölelgettem körülöttem az emberkéket hálálkodva, és nem szégyellem, sírtam az örömtől. Sajnos a képeken ez meglátszik, így olyat nem mutatok, már csak egy van hátra, gondolom sejtitek, melyik..
KÖSZÖNÖM!
Íme az első kritikám, amelyet a kedvenc sorozatom legújabb, várva várt epizódjához írok.
Ez a Vámpírnaplók 15., “A few good men” című része.
The Vampire Diaries – mi is ez? A The CW csatorna legújabb üdvöskéje, és mint ilyen, elsőre nem sok jövőt jósoltam neki. Legalábbis az én szempontomból. Bevallom őszintén, elsőre nem is tetszett. Azt hittem a TVD nem lesz más, mint egy újabb tinik kedvence nyálas sorozat, ami az Alkonyat keltette vámpír-lázat kihasználva igyekszik feljebb jutni a ranglistán, így az első epizódot látva szeptemberben, kapásból félre is tettem, és elő sem vettem februárig.
Akkor azonban valamiféle késztetést éreztem rá, hogy megnézzem, az akkor már nem egy, de 13 részt, jóformán egyhuzamban: és bejött! Azóta menthetetlenül belekerültem én is abba a csapdába, amivel a sorozat a kezdeti lanyhaságát maga mögött hagyva, a képernyők elé szegezett milliókat.
A mostani epizódot maratoni szünet előzte meg, és már tűkön ültem péntekre. Nem is csalódtam. A Bemutatók alapján eseménydús cselekményre számítottam, és azt is kaptam.
Innentől spoileresen folytatom a Tovább mögött.
Egyszerűen elegem van. Tudni akarom, mi van, mi történik most. tudni akarom, mit érez, hogy hogyan viszonyul mindehhez.
Mintha valahogy most ért volna el a fájdalom. 2 hónap késés. De miért? Miért most? Miért így? Mi történt, ami kiváltotta ezt?
Furának érzem velem kapcsolatban. Mintha kerülne… vagy nem tudom. Ő erre azt mondaná hülyeség, és hogy csak bemesélem magamnak, de még neki is.
Tudom, vita lenne belőle, ha felhoznám a témát, mert csak idegesítené, hogy ekkora baromságokon agyalok, és lehet igaza van. Nem tudom, mire lenne szükségem ahhoz, hogy elmúljon ez a rossz érzés, ez a szűnni nem akaró fájdalom, ami most gyötör. Bűnösnek érzem magam, amiért nem tudok felhőtlenül örülni annak, ami most van, holott ez jóval több, mint amit 2 hónapja sejtettem, hogy lehetséges. Végül is… örülök. Bár ez nem a jó szó. Fontos nekem. Különleges személy az életemben. De akkor miért bőgök folyton? Mit siratok ennyire? Miért most kezdem el hiányolni azt, ami már 2 hónapja elmúlt? Vagy nem is erről van szó? Egyszerűen csak félek? De mitől? Nem tudom. De azt hiszem, ez az a dolog, amire azt mondják az okosok: az idő megoldja. Magamtól úgyse megy.
Mindenki azt mondja, hagyjam rá. Ne keressem. De miért szakad meg a szívem, mikor erre gondolok? Szeretném keresni. De akkor miért félek ráírni? Miért félek, hogy leharapja a fejem érte? Mert úgy érzem… Talán ő is ezt gondolja: csak bár ne keresne. Ez lenne tényleg a helyes megoldás? Megszakítani a kapcsolatot? Ezt akarja Ő? Én ezt akarom? Erre tudom a választ, egyszerű: nem. Én nem. De itt nem csak az én szavam számít, nem lehetek önző. Ha ez a kismadár szabad akar lenni, el kell engednem. Muszáj. Csak ne járna ennyi fájdalommal… Elegem van a fájdalomból
Tudom, ritkán írok. Mit ne mondjak… ritkán van mit…
Most mentek el a barátaim, volt egy csodás délutánom velük. Ritka az ilyen, és szükségem van rá, mint szomjazónak a vízre. Kicsit sikerült felépítenem magam, és lazábbnak lennem… Csak nézni, hogy a lányok nevetnek… Szükségem van erre.
Kicsit melankolikus vagyok mostanság: mintha valami emlékek világhete lenne, úgy törnek rám a nosztalgikus pillanatok. Nem mintha olyan sok dologra emlékeznék szívesen, de kettő mindenképp számít: Tibi, természetesen, és Heni. Érdekes, ők ketten nem egy időben csöppentek az életembe, és ami külön poén, valahol mindkettejüket Zolinak köszönhetem. Kellett, hogy származzon valami jó is abból a 3 évnyi kapcsolatból.
2007 – 2008 – életem legaktívabb nyarai, bulik, teméntelen sok hülyeség, és nevetés, mindez Henivel… újabban sokat gondolok erre az időszakra. Nem kimondottan bulizni vágyom, csak táncolni szerettem – de azt nagyon. De hiányzik az egész hangulata, a készülődés, a csocsó, a marhulások, amikor az ember mindenen nevet.
2009 ősze-tele – Rájöttem, hogy sosem kell görcsösen akarni a kapcsolatokat… Hisz néha a jó pont arról jön, amerről nem is számítasz rá. A szakítás Zolival, és az azt követő huza-vona megviselt, mégis, ha visszagondolok, már nem érzek semmit. Nagy feneket kerítettem egy olyan dolognak, ami előre meg volt írva: mi nem egymásnak születtünk. Még várom azt a személyt. De őt sem fogom keresni, megtalál.
Akkoriban eléggé elegem volt mindenből. Nem akartam semmit, csak egyszerűen lenni. Vagy nem lenni, magam sem tudom már. El akartam kicsit tűnni, míg megtalálom önmagam. Ez a nagy baj velem… Túlságosan másokra építem az életem, és ha a tartóoszlopom megszűnik, összecsuklok. Szeptemberben is ez történt, de ezúttal kimondottan hamar lábra álltam. Vagy a Tibiére… meglehet… Csak betoppant, és vitte a rosszkedvemet Hihetetlen, hogy ő mennyire felvidított úgy is, hogy csak msneztünk… Állítom ő az egyedüli ember, akivel ennyire jól elvagyok csak msnen… Ráadásul amikor először találkoztunk is hoztuk ezt a formát Mellette is annyira önmagam tudok lenni… nincsenek gátlásaim, és nem fogom magam vissza… Bár lehet néha az kéne xD Nem tudom, ő hogy visel el, de még itt van, szóval… Talán egész tűrhető
Most már azt hiszem senkinek nem mutatok álarcot… vagy nem olyan vastagot, mint eddig. Persze, nem mutatom, ha valami fájdalom ér, és igyekszem nem mutatni a hangulatingadozásaimat. De vagyok, és nyitott vagyok az emberek felé: azt hiszem.
Manapság csak hallgatom a zenét, és sírok. Sírok, ha az áttáncolt estékre gondolok, a sok sok nevetésre, és az átdumált estékre, mindenre, ami jelenleg nem az életem része. Sírok akkor is, ha a vonatozásokra gondolok, a novemberi bulira, és a szilveszterre. Amikor várt valaki a vasútállomáson. Amikor szívesen láttak. Amikor egy hatalmasat buliztunk együtt. Amikor közösen ünnepeltük az újévet…
Hiányzik, hogy lássam… Valahol éget a kíváncsiság, hogy megtudjam, miként reagálnék. És valahol félek is tőle, de remélem okom az nincs rá.
Minden kiderül egyszer: az idő elhozza a válaszokat. Nekem csak ki kell várnom.
Azt teszem:
Várok.